1944 karácsonyán a tíz éves Ernő naplóba kezd. Közel nyolcvan évvel később az 5. A osztály meglátogatja Leó nagybátyját, aki a Lánchíd oroszlánjait restaurálja. Csakhogy Leót ma nem érdeklik az oroszlánok, de még Roland, a gonoszkodó osztálytárs sem, csak az apukája, akit megműtenek. Leó nem érzi magát túl bátornak. De amikor magára marad a műhelyben, és az egyik oroszlán rámorog, arra gondol, mégis ki adhatna neki jobb tanácsot a bátorsággal kapcsolatban, ha nem egy (vagy épp négy) oroszlán?
Ötödikesnek lenni nem egyszerű, pláne, ha a volt legjobb barátod teljesen kifordul magából, és folyton szekál. Roland és Leó jó barátok voltak, de azóta sok minden megváltozott. Leó apukája kórházba került, Rolandé elköltözött, maga Roland igazi bunkó lett. Ő lett az osztály vagánya, aki mindenen gúnyolódik, aki pimaszkodik a tanárokkal, aki lökdösődik, és aki az "úgy sem mered" típusú kihívásokkal jön. Leó nem is tudja mire vágyik jobban: hogy visszakapja barátját, vagy hogy végre ki merjen állni magáért Rolanddal szemben.
Leó imád a nagybátyjának, Balázsnak segíteni a restaurátor műhelyben, de nem ma. Hiába van itt az egész osztály, nem különösebben izgatja a dolog, folyton csak Apára és a szívműtétre gondol.
Pedig Balázs sok érdekeset mesél, kezdve azzal, hogy miből vannak az oroszlánok, odáig, hogy van-e nyelvük. Nos, nem csak hogy van, de kifejezetten szószátyárok, legalábbis négyből hárman. Balázs alig pár perce hagyta magára Leót, amikor az egyik kőoroszlán rámorog. Kiderül, hogy nagyon is várják az oroszlán-wellnesst, és egy kis gondoskodásért cserébe, szívesen segítenek Leónak. A fiúnak ugyanis nagy gondja van – tudni akarja, mi tesz valakit bátorrá.
Az üzlet megköttetik, Leó nekilát a munkának, de az ellenszolgáltatásban csalódnia kell. Az oroszlánok csak külsőre hasonlítanak, a személyiségük nagyon is különböző. Történeteik azonban érdektelennél érdektelenebbek.
Az akadémikus előad egy nagy monológot arról, hogy "néha nemet is lehet mondani" – de története mindössze annyi, hogy Arany János egyszer úgy döntött a lábánál, hogy nem fogad el egy ajándékba kapott szőnyeget.
A pesti vagány kalandosnak ígérkező mesébe kezd az Állatkert 1944-es oroszlánjáról, aki a Szavannára vágyott, és aki a bombázások során kiszökött; csakhogy a hús-vér oroszlánt seperc alatt elkapták és visszavitték, a kőoroszlánnak pedig lényegében nem volt szerepe a kalandban.
A király, aki jedinek hiszi magát, nagy büszkén előad egy oroszlános Mátyás király legendát, amiből megint csak nem sok minden derül ki a bátorságról. És ezen a pontos Leó elveszíti a türelmét. Gúnyolódni kezd, sőt, kifejezetten gonoszkodik. De mikor az utolsó kőoroszlán, a csendes megkérdi, mi a baj, kiderül, hogy Leó nem is Roland, hanem az apukája miatt szeretne bátor lenni. Csendes megnyugtatja, hogy ez nem gyávaság, hanem szeretet, a többiek pedig, hogy végre valóban a bátorságról szóljanak, mesélni kezdik Csendes történetét.
A kőoroszlánok meséi közt azonban újra és újra felbukkan Ernő naplója 1944 karácsonyától '45 januárjáig, Budapest ostromáról. Arról, hogy "háborús időkben még az angyalok is apró csomagokkal röpülnek". Arról, hogy hiányzik az iskola, de ott most orosz katonák vannak, hogy jó lenne már rendesen mosdani, nem jeges vízben. Arról, hogy a szomszédék leköltöztek a pincébe, de ők még nem.
Arról, hogy Apa meg a szomszéd bácsi találtak egy sebesült katonát, aki annyira erőlködött, hogy meg kell keresnie a barátját, hogy végül Apáék megígérték, hogy megkeresik. Hogy mikor nem jöttek, haza, Anya és Ernő együtt mentek utánuk, és Ernő osztálytársáékkal, Weiszékkel együtt találták őket, de Weiszéket a katonák a Duna felé terelték. Arról, hogy mikor Ernő odaszaladt a barátjához, az egyik karszalagos rájuk lőtt, de ők életben maradtak, mert a Lánchíd egyik oroszlánja leugrott a talpazatról és eléjük vetette magát.
A történet végére Leó megérti, hogy az igazi bátorság, ha kockáztatunk, hogy máson segítsünk, és ezt a tudását be is veti, pont Roland ellen. Tanév végére aztán, mikor a két fiú együtt feszeng az ünneplőben, beszélgetni kezdenek, és lassacskán helyre billennek köztük a dolgok.
A kőoroszlán szíve sajnos nagyon felemás számomra. Az ötlet zseniális (mi mindent láthattak azok az oroszlánok az évek során?) de rosszul kidolgozott. Hiába viccesek az oroszlánok, ha a meséik többsége lapos.
Az, hogy a szeretteinkért aggódni nem gyávaság, szép gondolat, és Tamás Zsuzsa arra is szépen rámutat, hogy ha valaki hirtelen megváltozik, talán azzal segítünk a legtöbbet, ha őszintén megkérdezzük, hogy van.
A regény napló szála és a Budapest ostromával kapcsolatos vonal viszont bőven hagy kivetnivalót maga után. A napló nyelvezete egy alfa generációs gyereknek nagyon nehézkes. A stílusa régies és túl sok olyan szót használ, amit ha ki is következtet a szövegkörnyezetből, ismerni egyáltalán nem ismer (mimikri, irka, logarléc, fizikai experimentum). A könyv célcsoportjába tartozó gyerekek közül sokan még nem magabiztos olvasók, számukra egy ilyen szöveg kifejezetten megterhelő.
Ennél sokkal nagyobb gond azonban, hogy Tamás Zsuzsa sajnos nem érzett rá, hogy hogyan is kéne '44-'45 teléről mesélni. Ha a gyerek nincs tisztában legalább nagy vonalakban azzal, hogy mi történt, ebbe a szövegbe könnyedén belezavarodhat. Mert szó van itt amerikai repülőkről, meg oroszokról, akik már a Farkasréti temetőnél vannak, meg karszalagos katonákról, de hogy ezek mit keresnek itt, arról nem sok minden derül ki. Nyilván egy tíz éveseknek szóló könyvben nem kezdjük el részletezni, hogy mit tettek a nyilasok a Dunához vitt emberekkel, de így, hogy semmi magyarázat nincs arról, hogy ember és ember nem volt egyenlő, igazából teljesen érthetetlen az olvasónak, hogy egy: miért kötnek beléjük a (magyar) katonák; kettő: ha már beléjük kötnek, miért csak Weiszéket kezdik el terelgetni; és három: tulajdonképpen miért is lő egy katona két tízévesre? Ha nincs a szöveg mögött háttértudás, az egésznek olyan hatása van, mint egy zavaros álomnak, ahol a szabályok felére nem emlékszünk, csak egy-egy érthetetlen képre.
Ugyanez a "bedobok egy infót, amit te nem értesz" dolog a regény más részein is jelentkezik. Egy negyedik-ötödik osztályos gyerek nem tudja mi az a szapphói strófa meg adoniszi sor, hiába viccelődik vele a tanárnő. Ugyanígy nem értem, hogy ha már elmondjuk, hogy a mészkő szarmata korú, miért nem szánunk neki fél mondatot, hogy megmagyarázzuk, mi a manót jelent ez. Az író feltételezi, hogy minden olvasó ismeri a legendát az oroszlánok nyelvével kapcsolatban, ahogy azt is, hogy ha bedobja, hogy Németvölgyi út, meg Mackó úr, akkor mindenkinek leesik, hogy itt bizony egy szoborról van szó.
Összességében: Tamás Zsuzsa kedves történetet írt aggódásról, és főleg barátságról és önmagunkért való kiállásról, viszont a II. világháborúról és Budapest ostromáról tíz éveseknek mesélni elképesztően nehéz feladat, amit nem sikerült megugrania.
Ettől függetlenül reméljük, hogy Tamás Zsuzsa, a Kicsi Mimi mesekönyvek írója ír még a nagyobb korosztálynak, mert az egyértelmű, hogy a gyereklelket jól ismeri. A könyvet Radnóti Blanka illusztrálta.
Az oroszlánok nem egyformák. A szobororoszlánok sem. Van, amelyik csak áll, és néz. És van, amelyik cselekvésre szánja el magát."
Tamás Zsuzsa: A kőoroszlán szíve – Pagony, Bp., 2024
Korosztály: 10+
Kaland: 5/10
Humor: 6/10
Nekem hogy tetszett: 4/10
Barátság
Bátorság
II. világháború
Budapest ostroma
Lánchíd
1944 karácsonyán a tíz éves Ernő naplóba kezd. Közel nyolcvan évvel később az 5. A osztály meglátogatja Leó nagybátyját, aki a Lánchíd oroszlánjait restaurálja. Csakhogy Leót ma nem érdeklik az oroszlánok, de még Roland, a gonoszkodó osztálytárs sem, csak az apukája, akit megműtenek. Leó nem érzi magát túl bátornak. De amikor magára marad a...
